Nemrég még arról írtam (és terveztem bővebben is kifejteni), hogy Bandival milyen nehéz korszakon megyünk át, mert nehezen ment neki az átállás az új munkarendre, és ráadásul a dackorszak is tripla erősen jelentkezett nála. Most egy-két hétnyi távlatból azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy sokat javult a helyzet. Emlékszem Leventénél is korszakváltó volt a betöltött harmadik év, és úgy tűnik most is bejött. Az önuralma fejlődött egy hatalmasat. És talán megtanulta az energiáit irányítani.
A korábbi Bandi a nap nagy részét magával, illetve velem vívott harcokkal töltötte, mindezt olyan decibellel, hogy a dobhártyánk veszélyben volt. Levivel vívott harcainak sokszor látható nyomai voltak.
A mostani Bandi sugárzik a boldogságtól, az agresszió helyét felváltotta egy olyan mértékű szeretetáradat, ami már sok is lenne, ha nem örülnénk neki annyira a múlt viszontagságai után.
Kitalálta magának, hogy vissza szeretne bújni a pocakomba, sokat játszik kisbabát, jön bújik szorongatja a nyakam, hatalmas cuppanós puszikkal lát el, ahol ér. Persze viszont is kapja az ölelgetést, szeretgetést, puszilgatást. Most ilyen korszakot élünk, ilyen is van. És mekkora áldás ez.
