Hurrá! Családi fotózkodás!

Drága barátném és a fiúk keresztanyukája ügyes kezű fotós, így megkértük megkértem, hogy készítsen rólunk képeket, mert olyan kevés készül, amin én is rajta vagyok, pedig, ha most nem is, később sokat fog számítani. Két nekifutás történt, az első még úgy ahogy jó hangulatú, bár két kattintás után Tomi úgy érezte, mára végeztünk, és kiadta a "Haza!" vezényszót, de mivel az a két kattintás jéééé, hát nem sikerült olyan jóra, mint Kata szerette volna, így még egy alkalmat összeszerveztünk kínkeservvel. Na ott, már az abszolút ellenállással kellett megküzdenem, hogy valami történhessen. Úgy mondanám Levi és Tomi otthon hagyták az együttműködésüket. Érdekes módon mégis egész jó képek születtek, de ez itt már tényleg a fotós érdeme! Kicsit a gyerekkínozó család képét rajzolja ki, de higgyétek el, ez nálunk mindennapos. :)
Legyen ez egy mementó itt abból az alkalomból is, hogy ma és holnap van a 6. házassági évfordulónk. :)

És néhány érdekesség :)

apróság

Ezt is csak azért kívánom, leírni, hogy én ne felejtsem el, annyira kedves momentuma volt a tagnap estének...

Az estét végre a fiúkkal töltöttem, sok nem itthon töltött este után. Együtt vacsiztunk, majd kikönyörögtek egy kis mesenézést, aminek a vége az lett, hogy inkább családi videókat vettem elő, és azt nézegettük mese gyanánt. Sorban néztük a Bandi egy éves kora körüli videókat. Az egyiken az látszik, hogy Bandi játszik egy sárga műanyag hajóval, ami köztudottan Levié. Egyszer csak feltűnik a 3 éves Levi és elveszi tőle csak úgy lazán "Ez az enyém!" felkiáltással, és eloldalog. Bandi rezzenéstelen arccal néz utána, és szép lassan elmászik Levi után. Itt tartottunk a jelenetben, mikor Levente megszólal mellettem: "Bárcsak ne vettem volna el!" És ezt olyan mindenteláruló hangon, ami csak kifér belőle. Benne volt a megbánás, a kisebbekkel szemben érzett gyöngédség, a vágy, hogy bárcsak Bandi még mindig ilyen kisbaba lenne, és a testvéri szeretet minden összetevője. Ma sokkal kedvesebbek egymással, lehet, hogy többször is nézhetnénk csakládi videókat... :D

akkoriban:

suhan

az idő...

Itt az év vége, most, hogy megint iskolaidőben mérem. Három hét, és elbúcsúztattuk a nyolcadikosokat. Egy rakás tervem van nyárra, többek között, hogy a fiúkkal mennyi időt fogok eltölteni, és hogy a következő tanévre hogyan fogok felkészülni, de már most megvan az a sanda gyanúm, hogy a nyár hussss, és már üdvözöljük az új elsősöket... Ettől függetlenül tervezni kell és kész.

Hogy miért akadozik a blog, az ugyanezen okon alapul, észre sem vettem, milyen régen írtam a legutolsó bejegyzést...

Most képeket hozok, mélyebbre nem merülnék...

Voltunk sárkányhajó bajnokságon a sulival, a fiúk az ivadékhalaknak drukkoltak, én a két csapatunknak, akik kategória 1. és 2. helyezést hoztak el, összesítettben 3., 4. helyet. Róluk azért nem posztolok képet, mert nem kértem rá engedélyt tőlük... de a Varró fiúk meg a Mami virítsanak helyettük:

Na jó! Szilvinek köszönhetően még rólam is készült kép...

Ha alszanak, mint két tojás!

meg ha ébren vannak is...

Fotósorozat Kláráról, olyan szép!

Katus sem marad le egy cseppet sem:

Ezek még ősziek, de megmutatom:

megnyugvás

Nemrég még arról írtam (és terveztem bővebben is kifejteni), hogy Bandival milyen nehéz korszakon megyünk át, mert nehezen ment neki az átállás az új munkarendre, és ráadásul a dackorszak is tripla erősen jelentkezett nála. Most egy-két hétnyi távlatból azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy sokat javult a helyzet. Emlékszem Leventénél is korszakváltó volt a betöltött harmadik év, és úgy tűnik most is bejött. Az önuralma fejlődött egy hatalmasat. És talán megtanulta az energiáit irányítani.

A korábbi Bandi a nap nagy részét magával, illetve velem vívott harcokkal töltötte, mindezt olyan decibellel, hogy a dobhártyánk veszélyben volt. Levivel vívott harcainak sokszor látható nyomai voltak.

A mostani Bandi sugárzik a boldogságtól, az agresszió helyét felváltotta egy olyan mértékű szeretetáradat, ami már sok is lenne, ha nem örülnénk neki annyira a múlt viszontagságai után.

Kitalálta magának, hogy vissza szeretne bújni a pocakomba, sokat játszik kisbabát, jön bújik szorongatja a nyakam, hatalmas cuppanós puszikkal lát el, ahol ér. Persze viszont is kapja az ölelgetést, szeretgetést, puszilgatást. Most ilyen korszakot élünk, ilyen is van. És mekkora áldás ez.

házi óriásdenevérünk és a farsang

Levinek kicsit késve, de megvolt az ovis farsangja. Már egy éve mondogatja, hogy denevér szeretne lenni. Fél(t) ettől az állattól, és csodás módon (ezt úgy tisztelem a gyerekekben) úgy fordult szembe a félelmével, hogy kedvenc állatává lépett elő. Kapott egy denevérbábot Mamitól, és azóta az egyik nagy kedvence, majd megszületett és most már valóra is vált az álma: bármikor denevérré változhat.

A kislányok is báloztak, pillangóként és balerinaként (konkrétan a fehér hattyúként)

séták

Amióta dolgozom, nem a gyerekek teszik ki a napjaim nagy részét, illetve nem a saját gyerekeim. Sok időt töltök nélkülük. Sok időt töltök magamban, ami mindannyiunknak jót tesz. A magamban eltöltött idő általában az otthonról a suliba, illetve a suliból hazaérés.
Ezeknek az utazásoknak négy módja van: vagy előveszem a legkényelmesebb senekem, és beülök a kocsiba; vagy a kevésbé kényelmessel a buszra; vagy választom a legszuperebb módokat, amikre bár rá kell szánni az időt, de mivel itt az egyenes arányban áll a magamban tölthető idővel, ez nagyon is pozitív tulajdonság, ezek pedig a biciklis, illetve gyalogos lehetőségek. Amíg ősz volt, addig általában biciklivel jártam, ha nem ütközött technikai akadályba. Nagyon szeretem, mert viszonylag gyors (gyorsabb, mint a busz, na neeeeem, nem repesztek gyorsabban a busznál, de ismerem az egérutakat), megmozgat, és a fenti magány is sokat számít, ha az ember az elmúlt 4 és fél évet úgy töltötte, ahogy. Bár a biciklim a szezon végére be is adta a derekát, de már megoldódni látszik a probléma, mire itt a tavasz. Azóta, ha időm engedi szívesen választom a gyaloglást. Ez nem gyors, sőt, direkt nem rohanok, és inkább a legszebb, de hosszabb útvonalat választom, hogy élvezkedhessek a látványban és a már sokat emlegetett magánidőmben. Ez is megmozgat, mert egy óra intenzív gyaloglás, ráadásul át a szomszéd völgybe. A hátránya csak abban van, hogy nem engedhetem meg magamnak minden nap időhiány miatt.
Ezeken az alkalmakon mindig magammal viszem a fényképezőgépet, még nem volt olyan út, amikor ne kaphattam volna elő egy-két kocka erejéig.
Íme néhány ezek közül:

a tölyöt hópájduc,

mint fotómodell.

A jelmez Mami kezét dícséri!