Drága olvasók, nézelődők!
Igazán megleptetek olvasói számotokkal, ugyanis azt gondoltam én balga, hogy majd 3-4 hónap múlva erre téved valaki és észreveszi szerény próbálkozásaimat életünk fonalának felvételével kapcsolatban, de nem így történt, és én ennek annnyira, de annnyira örülök.
De visszatérve blogom szigorú tárgyához:
Idén elűztük az első betegséget. Igaz már tavaly kezdődött, de átnyúlt a szilveszteren, így ideinek datálom. Levente már karácsony előtt itthon maradt, mert belázasodott az utolsó ovinap előtti éjjelen, és 3 napig úgy is maradt. Az ügyeleten mandulagyulladást állapítottak meg és kapott egy adag antibiotikumot, így megnyugodva várgtunk bele a karácsonyozásba, hogy mire vége az ünnepnek majd Leventénk is a régi lesz. De nem lett, sőt az éjszakák igen zavarosak voltak. Igaz, hogy a központi fűtésről lekapcsolhattuk már, de olyan köhögőrohamai lettek, hogy a két ünnep között meglátogattuk drága Edit néninket, aki rögtön a röntgenbeutalót nyomta a kezünkbe, hogy bizony ez neki gyanús. Persze hogy az volt: tüdőgyulladás mellhártyagyulladással fűszerezve. Mivel a gyermek amúgy jó fizikai állapotban volt, csak szájon át adandó, de bika antibiotikumra váltottunk, és ágybanfekvésre ítéltettünk. Így a szilveszteri hosszúhétvégén továbbfejleszthettük azon képességeinket, hogy hogyan tartsunk egy amúgy virgonc gyereket az ágyban, ráadásul ha lehet akkor vízszintes testhelyzetben. Íme néhány fogás (na neeem, nem kötöztük le, és nem is feküdtünk rá):
-meseolvasás (szerencsénkre, már szereti a hosszú egybefüggő meséket kép nélkül),
-lego (na jó ehhez félig fel kell ülnie, de nehéz eldönteni, melyikünk élvezte jobban),
-hangoskönyv, arra az időre, a már a szülőnek nincsen hangja),
-mesefilm,
-szerepjáték állatokkal, vagy anélkül,
-rajzoltatás (amiben nagy sajnálatomra, annyira nem menő...),
mindezek persze 24 órában...
A másik probléma a másik gyermek kordában, vagyis távol tartása, ugyanis nálunk a nagy testvéri szeretet általában egymás szemének a kikaparásában fejeződik ki, illetve felváltva jelentkezik a : "Ticsitém! Majd én vidázot jád!" kijelentéssel, mindez olyan mélyen búgó hanggal párosulva, ami rögtön eloszlat minden kételyt, a testvéri szeretet hiányával kapcsolatban, de csak egy-két pillanatra...
Jó testvérek ám, csak még ők sincsenek vele egészen tisztában.
Zárójelben jegyezném meg, hogy ma Bandi Levit nem mint testvérét definiálta egy beszélgetés alkalmával, hanem mint barátját! Azért ilyen is előfordul.
Mindenesetre egy hét ágybanfekvés után engedélyt kaptunk annak elhagyására, így az év első hetét már talpon tölthettük, majd a múlt hét végén gyógyultnak minősítették Levit, és ma már mehetett az oviba.
Több tanulságot is levontam:
- Levinek a tüdeje a gyenge pontja, vigyázni kell rá. Már másodszor volt tüdőgyulladása, ami neki az öt éve alatt elég rossz átlag, pl. az enyémhez képest, ami ugye ... öö ... izé ... 25 év alatt nulla....
- Összetehetjük a kezünket, hogy Mami rendelkezésünkre áll, és a lábadozási és erősödési időt is normálisan kivárhattunk, nem kellett sitty-sutty benyomni az oviba, mert nekünk munkába kell állni.
- Bandinak és Tominak jót tesz, ha néha kettesben tölthetnek időt vendégségben, mert Tomi olyankor rájön, hogy nem is olyan ördögfióka a mi kisebbikünk, mint ahogy azt itthon mutatja, hanem álomgyerek, csak a körülményei nem megfelelőek, ennek bizonyítására. Tudniillik míg itthon ágynyugalom volt előírva Levinek, ők kettesben elmentek Mamázni-Papázni két napra, ami már nagyon rá fért kettőjükre.
- A gyerek egészsége mindennél előbbrevaló, a többi gond nyugodtan háttérbe szorulhat, úgyis megoldódnak előbb, vagy nagyon utóbb.
És a kis beteg prtréja: éppen a betűit gyakorolta
